A világot jelentő deszka(bódé) - a Városligeti Színkör

Krúdy szerint  a Városligeti Színkör első épülete nem volt több egy deszkákból ácsolt bódénál, amit tulajdonosa Feld Zsigmond se szeretett színháznak nevezni, ezért inkább  színkörnek hívta. A korabeli fényképek tanúsága szerint Krúdy kicsit igazságtalan. A nevezett műintézet csinos, favázas épület volt a mai Ajtósi Dürer sor Dózsa György út sarkán, ahonnan nyári estéken kihallatszottak a szívmelengető operett-melódiák. De ki volt valójában Feld Zsigmond, akinek a valódi nevére kevesen emlékeztek, a Lizsé-beli keresztségben ugyanis a hozzá nagyon is illő Feld Tata nevet kapta.

A Színkör favázas épülete

1849 –ben született Pozsonyban németajkú családban. Szülei kereskedőnek szánták, ám ő titokban a bécsi színiakadémiára iratkozott, ahol Schratt Katalin (Ferenc József kedvese) növendéktársa volt. Vizsgái után  a Josephstädter Theater tagjaként többször járt vendégjátékon Budapesten, mígnem 1876-ban végleg itt ragadt: beleszeretett ugyanis Plesch Mátyás gyáros Katalin leányába. A szülők által finoman szólva nem kívánt házasság előtt nem kisebb patrónus, mint Jókai Mór egyengette az utat. A fiatalok egybekeltek hát, és Zsigmond kinézte magának a ligeti bodegát. 

Mivel ő maga egy szót sem beszélt magyarul, no meg a magyar közönség se kényeztette még akkoriban jelenlétével a színi direktorokat, kézenfekvő volt, hogy német nyelven játszó színházat nyit az árnyas fák alatt. A gót betűs plakátokra az Arena im Stadtwäldchen (Aréna a Városerdőcskében) felirat került, a repertoár pedig olyan klasszikusnak egyáltalán nem mondható darabokból állt, mint a der Dorflump (kb Falurossza) vagy az Abracadabra című „fantasztikusan komikus mesevarázslat”.  Gondolhatnánk ezek után, hogy Feld afféle gyenge ripacs volt, de ez egyáltalán nem igaz: szubvenció híján a közönség ízlése szabta ilyenre a magánvállalkozásban üzemeltetett színház műsorát. 10 évadot élt meg a pestiek által csak német Arénának hívott színkör, mikor Feld   eldöntötte, vált: egy merész húzással   1889 –ben színházát magyar nyelven játszó hellyé alakította, és többé nem engedett német szót a színpadra.

Német nyelvű hirdetés a hőskorból

A nyitóelőadás – Rákosi Jenő Este az erdőben című darabja  - Jókai Mór külön erre az alkalomra írott prológjával kezdődött, a darabban a főszerepet Blaha Lujza játszotta. Feld eltökélt volt, hogy értő nézőt farag a terézvárosi közönségből, így aztán bemutatta az Othellót, a Lear királyt, Ibsen Nóráját, a Hedda Gablert és a Bánk bánt.  Rendszeres vendégművész volt Feldnél Küry Klára az ünnepelt primadonna vagy Újházi Ede (a tyúkhúsleveses), aki akkor a Nemzeti társulatát erősítette. A kritikai sajtó szimpátiáját azután nyerte el, hogy felléptette Eleonore Dusét, a kor ünnepelt olasz tragikáját a Kaméliás hölgy címszerepében.

Persze a nemzeti buzgalom mellett üzleti megérzés is vezette a direktort – magyar nyelven játszó színháza számára már könnyebb volt támogatást kieszközölni a várostól, és élt is vele Feld Tata gyakran. Az önkormányzati irományokat tanulmányozva lépten-nyomon belebotlunk a színkör szubvencióért esdeklő folyamodványaiba.  Végül is mindegy mi motiválta az igazgatót, az általa elért eredmény tisztesnek mondható, tömegeket tett ugyanis rendszeres színházlátogatóvá a századeleji Pesten. Emellett a színház táblás házakkal ment, egyre több sztárt szerződtetett, a kispolgári közönség imádta, a sajtó respektálta, a politika hálás volt neki.

Feld Zsigmond a színpadon

A Feld dinasztiát egyébként is szerette a sajtó: a családfő sajátosan joviális, kedvesen zsörtölődő, a magyar nyelvet bájosan kerékbetörő alakja kedvenc célpontja volt a bulvár és színházi lapoknak. Nemkülönben fia, az örökös pénzzavarral küzdő, nagy nőfaló hírében álló, bohém Mátyás,  - mindenki Matyija - aki futószalagon szállította a bohózatokat apja színházának.

1908-ban aztán nagy esemény történt, Feld Tata egy évre bezárta a huzatos színkört, hogy helyére egy impozáns, egész évben játszó, valódi kőszínházat építsen. Nem tudni, hogyan beszélt lyukat a két neves építész, Vágó József és László hasába, de tény, az építkezést ők hitelezték a direktornak. (A Vágó fivérek tervezték többek között az Erzsébet téren valaha állt Nemzeti Szalont, és a ma is álló Schiffer villát a Munkácsy utcában). A korban megszokott tempó szerint egy év alatt kész lett az új épület, melyről dícsérő szavakkal írt a szaksajtó. Az előteret és a színházterem mennyezetét Kernstock freskói díszítették, a nézőtéri székek selyemplüss borítást kaptak, az első emeleti csarnok üvegablakaiból pedig gyönyörű kilátás nyílt a Ligetre. A színpadtechnika is korszerű volt: zsinórpadlás, több süllyesztő, a legmodernebb lámpák szolgálták az illúziót.

A Vágó testvérek tervezte új épület

A megújhodás új névvel is járt, Feld 1912-ben Budapest Színházzá keresztelte át intézményét, melynek emelkedése még 1919-ig tartott. A kommün aztán kollektivizált, és a direktornak jegyszedő állást ajánlottak a saját színházában. A rémálom tovatűntével valahogy semmi nem lett már olyan, mint régen. A közönség egyre vásáribb mókákon volt csak hajlandó nevetni, Feldék Matyija pedig lázasan szolgálta a közízlést: írt mindent – operettet, vaskos bohózatot, revüt, varietét, kabarét. 1926-ban a szeretett hitves halála után a Tata átadta az igazgatást fiának. Ekkor a komoly darabok teljesen eltűntek a kínálatból, helyettük azonban még sikerült olyan sztárokat szerződtetni egy-egy szerepre mint Kabos Gyula, Csortos Gyula, Somogyi Nusi vagy a fiatal Salamon Béla. 

Feld Zsigmond matuzsálemi korban, 90 évesen halt meg, színháza egy kevéssel túlélte. 1935-ben a  zsidó származása miatt egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő Mátyás az igazgatást átadta volt titkárának, Erdélyi Mihálynak, akit mint "Horthy katonáját" (tengerész volt a háborúban) a 45 utáni színháztörténet egyszerűen kisatírozott a lexikonokból. A háború után rövid ideig kisebb társulatok szerezték meg az épületet, majd 1951-ben végleg megpecsételődött a sorsa: a Sztálin szobor építésekor a Dózsa György utat kiszélesítették, és vele a Városligeti Színkör is az enyészeté lett.

 

A jég hátán - a Korcsolyázó Egylet első 30 éve

Ennek az egészséges és népszerű sportnak  - a korcsolyázásnak - a hazai elterjesztése nem ment éppen zökkenők nélkül a monarchia második fővárosában. Tanúja ennek a polgári családba született Kresz Géza, az Önkéntes Mentőegyesület későbbi megalapítója, aki az 1860-s évek közepén hiába igyekezett kedvteléséhez követőket találni. Napilapokban adott fel hirdetéseket, hogy egyleti tagokat toborozzon a császárvárosban már kedvelt szórakozáshoz, de senki nem jelentkezett. Így a fiatal orvostanhallgató nyakába vette a várost, hogy személyesen győzze meg a reménybeli csatlakozókat. Zsebében ott lapult a Bécsből frissen importált korcsolya egyleti alapszabályzat, melyet maga ültetett át  hazai viszonyokra. Végül 1869. december 2-án, a hajdani Steingasser kávéházban 15 "előítélet nélküli" taggal megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet. A valódi nehézségek azonban csak ezután következtek.

Kresz Géza

 

 

 

Először is gondoskodni kellett egy állandó pályáról. A belvárosból társaskocsival könnyen elérhető városligeti tó jó választásnak ígérkezett, azonban azt azidő szerint a szegényebb rétegek gyerekei használták póriasabb mulatságokra, távol tartva ezzel az arisztokrácia leánygyermekeit. Kreszék a kiváló politikai kapcsolatokkal bíró Thaisz Elek pesti főkapitány segítségét kérték, aki a polgármesternél kieszközölte, hogy a frissen alakult egyesület a tóból egy részt lekeríthessen a tagok számára. Miután az osztálykülönbségeket ilyen kevéssé demokratikus módon elfedték, még meg kellett győzni a lányos szülőket a téli sportok haszna felől. Az 1860-s években ugyanis a korcsolyázást a felsőbb körök a hölgyek számára illetlen foglalatosságnak tartották, az orvosok pedig kifejezetten ellenjavalltnak gondolták. Nem kisebb név, mint a liberális beállítottságú báró Eötvös József sietett az ifjak segítségére, aki az ellenérveket badarságnak minősítve engedélyt adott lányainak a friss levegőn végzett, egészséges testgyakorlás elsajátítására.

A korcsolyapálya, háttérben az első melegedő

A húzódozó arisztokráciának a végső lökést Rudolf trónörökös látogatása adta az 1872-s szezonnyitón.  Ezután az arisztokrácia tódulni kezdett az addig télen kihasználatlan Városligetbe. A népszerűsítésben Kresz mellett - aki még korcsolyakiállítást is szervezett a Kristóf téren - a magas rangú feleségek jártak elöl. Rendszeresen szerveztek bécsi-virslis és teás uzsonnákat a jégen, Andrássy Manóné pedig egy kintornát adott kölcsönbe az Egyletnek, melyet maguk a fiatal urak tekertek felváltva. A körülmények még meglehetősen spártaiak voltak: az ifjú hölgyeket kísérő szülők  pokrócba bugyolálva, lábuknál agyagedénybe rejtett faszénparázs mellett dacoltak a fagyhalállal. Az első melegedő helyiséget a tó Állatkert felőli oldalán maguk Kreszék húzták fel, ez egy egyszerű deszkabódé volt, melyet közösen használtak a nyári idény halászati jogát birtokló bérlővel.  Hamarosan azonban a bódé leégett, de az általa nyújtott szerény komfort már amúgy sem  elégítette volna ki a magasabb körökből érkező vendégeket. Ezért állandó, szép kivitelű pavilonépület felhúzásában gondolkodtak. A tervpályázatot nem kisebb név, mint Lechner Ödön nyerte, aki gyönyörű, keleties hangulatú csarnokot álmodott a tó Stefánia felőli oldalára. Az egyemeletes épület mindkét oldalához nyitott folyosóval egy-egy kisebb, nyolcszögletű pavilon csatlakozott. Az egyikben büfé, a másikban melegedőhelyiség kapott helyet. Az épület tó felől nyitott, fából készült tetőrészén helyezték el a zenekart. A földszinten volt a korcsolya-csatoló, felette pedig a nagyterem, ahol a garde-dame-ok ( a fiatal leányok jó hírére és erkölcsire vigyázó idősebb nőrokon) élvezhették a pazar kilátást.

A Lechner-féle csarnok

1879-re a respektusban és anyagiakban is megerősödött Egyesület már állandó világítás kiépítésére is tudott költeni, azonban a társasági élet kedvelt színterének számító ligeti jégpálya mindennél erősebben függött az időjárás szeszélyétől. Ha a tél enyhe volt, a tó csak január közepén, végén fagyott be, fájdalmasan rövidre szabva ezzel a korcsolya-szezont. Ezért folyamodvánnyal éltek a törvényhatósághoz, hogy egy kisebb, mesterséges jégpályát alakíthassanak ki a Stefánián, feljebb, a mai Olof Palme házzal szemközt. Így történt, hogy a Ligetben két jégpálya is volt az 1880-s években, egy a tavon, az enyhe telekre pedig egy locsolt, kisegítő pálya a fenti helyszínen. Az ott felhúzott pavilon Hofhauser Antal tervei szerint készült 1887-ben, és 1902-ig szolgálta a pesti lakosokat.

A Hofhauser-féle csarnok, a Stefánián

A 19. század vége felé a pesti korcsolyaéletnek nem a sport, hanem a társasági életben betöltött szerepe volt az elsődleges. Tulajdonképpen a báli szezon alig két hónapját sikerült így optimális esetben négy-öt hónapra nyújtani, ami a férjkeresés fázisában lévő fiatal arisztokrata lányok esélyeit is megduplázta. Valószínűleg ennek a vendégkörnek az igényei indokolták a tóparti pavilon 1893-s lebontását, és egy állandó, impozáns korcsolya-csarnok felépítését. Ennek terveit  a Közmunkatanács fiatal mérnöke, Francsek Imre alkotta, és még ugyanazon év decemberében fel is avatták az új, neobarokk jégcsarnokot A 115 méter hosszú épület tó felőli oldalán helyezték el a korcsolyázók számára épített helyiségeket, a Stefánia felőli oldalon pedig az irodák kaptak helyet. Az épület előtt fakockákkal burkolt elegáns sétányt alakítottak ki, az alagsorban volt a korcsolya-csatoló a ruhatár és az öltözők. A pályát 12 ívlámpa világította meg, az egész beruházás 110 ezer forintba került, melyet teljes egészében az Egylet állt.

A Francsek csarnok

Elegáns hölgyek a pályán

1897-ben az Egylet megszerezte a kizárólagos korcsolyázási jogot a tavon, a Főváros azonban kikötötte, hogy "köteles egy részt a  kevésbé vagyonos néposztály által szükségelt korcsolyapálya céljára felhasználni." Talán nem is gondolták a városatyák, hogy mekkora lökést adtak ezzel - ha máshol még nem is, a jégpályán - a lassan induló demokratizálódási folyamatnak, a Vasárnapi Újság mindenesetre lelkes kommentárban üdvözölte a döntést: „Talán ez az egyedüli hely a fővárosban, hol a demokráciát leginkább megvalósulva látjuk. Nem kérdezik itt egymás címét, vegyest képeznek kört a legkülönbözőbb osztályok, és udvarias engedékenységgel nyit tért egyik a másiknak."

Dolgozik a jéggyalu

Tömeg egy téli napon

A huszadik század elejére a pálya mindenki számára nyitva állt, így lassan a jégsport fejlődése is megindulhatott. Ez természetesen állandó, biztonságos, jó minőségű jeget követelt, és ezáltal újabb beruházásokat indukált. A Pesti Korcsolyázó Egylet számos kiváló sportembert nevelt Magyarországnak, az első világbajnok, Kronberger Lili (1908) is a Városligeti pályán koptatta a jeget.

Hokimeccs a pályán

Sztálin és a 23-s villamos

Forrás: villamosok.hu

Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden
a gyapjú- s fonaléhes kombinát.
A villamosság bontja rügyeit,
s többé Mohács sosem lesz pusztaság.

A napilapokat és az MDP jegyzőkönyveket tanulmányozva az bátran kijelenthető, hogy az 1949-s év második fele Sztálin – „a béke őre, a népek atyja”… - születésnapja méltó ünneplésének lázában telt.  Itt mindjárt érdemes egy rövid megjegyzést tenni: Sztálin ugyanis 1878. december 21-én született, az 1879-s dátum csak később, hatalomra jutásakor került a hivatalos életrajzokba.  Az MDP titkársága számos ülésen foglalkozott a „hálatelt ünnep” előkészületeivel, végül az 1949. december 20-i Fővárosi Törvényhatósági Bizottság ünnepi ülésén határoztak a generalissimus szobrának felállításáról.

Azt fontos elöljáróban megjegyeznünk, hogy a Szovjetunió vezérének szobrot állítani nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a keleti blokk országaiban. Sem a megrendelők, sem az alkotók nem lehettek biztosak abban, hogy a kivitelezés Moszkvában is osztatlan lelkesedést vált ki. A prágai Sztálin szobor tervezője például a folyamatos vegzatúra miatt az átadás előtt öngyilkos lett. Éppen ezért gyakori volt, hogy a kommunista pártvezetők biztos, ami biztos alapon egy szovjet szobrász művét másoltatták le – ilyen volt a szegedi Lenin-Sztálin emlékmű -,  most azonban a kivételes alkalomra tekintettel, eredeti műalkotásban gondolkodtak. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az előkészítés hónapjai szőrszálhasogató huzavonákkal és véget nem érő ideológiai vitákkal teltek. A párt vezetői semmit nem bíztak a véletlenre: a meghívásos tervpályázatot még az ideális helyszín kijelölése előtt kiírták. Ezen az első körben 24 felkért művész vett részt (25-t hívtak meg, de Pátzay betegsége miatt nem prezentált pályaművet.) A kiírásban a szobor méretét – talapzat nélkül -  5-6 méterben, anyagát bronzban vagy márványban határozták meg. Hogy milyen meglepő művek születtek, arról hála Pótó János kutatásainak ma már alapos tudással rendelkezünk.

Kicsi, zömök Sztálin, Vedres Márk terve. Forrás:szoborlap.hu

Kedélyes Sztálin - Megyeri Barna terve. Forrás:szoborlap.hu

  A szoborbizottság, melyben a párt, a Népművelési Minisztérium, Budapest város és a tömegszervezetek képviselői mellett a felkért üzemek dolgozói is helyet kaptak, némileg ingerülten állapította meg, hogy „a harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” 

Petőfi Sztálin - Medgyessy Ferenc terve. Forrás: szoborlap.hu

Értékelhetőnek csak Borsos Miklós, Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Mikus Sándor alkotását tartották, őket tehát egy újabb körben versenyeztették meg.

Deák Sztálin - Vass Viktor terve. Forrás:szoborlap.hu

Közben heves viták zajlottak a helyszín körül. Szóba került a Hősök tere, a mai Köztársaság tér, az Erzsébet tér és a Kossuth tér Alkotmány utcával szemközti része is. Utóbbival az volt a probléma, hogy az itt felállított szobor szükségképpen hátat fordított volna vagy az Alkotmány utcai pártközpontnak vagy a Parlamentnek, ezt tehát ejtették. A Köztársaság tér elhanyagoltságával, az Erzsébet tér épp ellenkezőleg, mondén hangulatával és polgári környezetével vívta ki a pártvezetők ellenszenvét. A Hősök tere már jobb döntésnek tűnt, de itt a Millenniumi Emlékmű monumentalitása elnyomta volna Sztálin alakját, ez pedig szóba sem jöhetett. Igaz, voltak arra vonatkozó elképzelések is, hogy az emlékművet egyszerűen el kéne bontani, vagy legalább is hátrébb tolni a Hermina útig, de ezt úgy tűnik a hatalom nem merte meglépni. A Népművelési Minisztérium végül 1951 tavaszára megszülte a végleges ötletet: a szobor felállítására  a Városliget szélén a  Gorkij fasor (ma Városligeti fasor) tengelyében a Dózsa György utat javasolták, a talapzatot pedig főtribünné kívánták alakítani. Közben a Honvédelmi Minisztérium is benyújtotta igényét: egy katonai díszszemlék megtartására alkalmas térré kívánták formálni a Dózsa György utat, ezért azt teljes városligeti szakaszán 75 méter mélységben kiszélesítették  Az útban lévő épületek elbontásáról egy ülésben döntöttek: áldozatul esett a Városligeti Színkör, a villamos végállomás, Csengery Antal szobra (igaz ez csak átkerült az Almássy térre) és a Regnum Marianum templom. Utóbbira sok szót nem vesztegettek, az MDP titkárság 1951. június 4-i ülésének jegyzőkönyve szerint „felkérték Kossa elvtársat, hogy közölje a városligeti templom egyházi vezetőjével, hogy lebontják a templomot”.  

A Regnum Marianum templom Csengery Antal szobrával, fortepan.hu

 

A Városligeti Színkör épülete

 A győztes Mikus Sándor 8 méteres bronz monstrumának anyagát minden bizonnyal a háború után eltávolított köztéri alkotások szolgáltatták: bizonyosat nem tudni, de valószínűleg „Sztálinba” olvasztották többek között Tisza István, Darányi Ignác (a Mezőgazdasági Múzeumnál állt) és gróf Andrássy Gyula szobrát. 

A szobor leleplezése, 1951. december 16-án, fortepan.hu

Tömegdemonstrációk helyszíne

Az iratokból kiderül, hogy a háborús jóvátételt és újjáépítést nyögő országban egy dolog nem számított a szobor projektnél: a pénz. Irdatlan összegeket költöttek az anyagra, a kivitelezésre, a tereprendezésre, a közlekedés átalakításra, a honoráriumokra. Mikus például akkoriban felfoghatatlan összegnek számító tiszteletdíjat  - 200 ezer forintot -  kapott. 

A tér rendezésével kapcsolatos leggroteszkebb vita a Dózsa György úti villamosvágányok megszüntetése körül zajlott. A több ülésben, mintegy másfél évig rágott témában mindenki felszólalt, akár értett a közlekedésszervezéshez, akár nem, illetve főleg utóbbiak exponálták magukat. 1950-ben a 23-s villamos érintett pályaszakaszát felújították, és a vasúti felüljárót megmagasították. Ennek ellenére a párt központi vezetősége esztétikai okokra hivatkozva kezdte szorgalmazni a villamosvonal eltüntetését, mondván a vezetéktartó oszlopok zavarnák a Sztálin szobor környezetének egységes látványát. Budapest, a közlekedési minisztérium és egyéb hivatalos szervek szakemberei a nagy forgalmú vonal megtartása mellett érveltek mindhiába, a 23-s 1952. október 26-án tette meg utolsó útját a Dózsa György úton.

Éljen Május 1!

A Felvonulási tér kialakítása számos előre át nem gondolt nehézségbe ütközött. Időjárási viszontagságok, anyaghiány és építőipari kapacitás-hiány miatt végül a teljes befejezés 1953-ra tolódott. 

 A szobor avatóünnepségét 1951. december 16-án 80 ezres kivezényelt tömeg jelenlétében megtartották, annak dacára, hogy a tribünt díszítő domborművek még nem voltak készen.  A beszédet Révai József a korabeli kultúrpolitika főideológusa tartotta, a napilapok emelkedett hangon írtak a budapesti dolgozók „örömünnepéről”. 

A Csizma-tér, fortepan.hu

 A monumentális alkotás aztán nem sokáig díszelgett a téren. 1956-ban a felkelők nem kis nehézségek árán ledöntötték, és a mai Blaha Lujza térig vonszolták, ahol darabjaira törték. A talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak. A humorban bővelkedő pesti aszfaltnyelv ezért egy ideig Csizma-térként hívta a kommunista ideológia legfontosabb szimbolikus terét. A párt romjain újjáalakuló MSZMP-nek aztán nem kevés fejtörést okozott, hogy miként tüntesse el a sztálini személyi kultusz maradványait. Végül csak egy szerényebb méretű tribün felállítására került sor, ahonnan a pártvezetők az április 4-i díszszemléket és a május 1-jei felvonulókat köszönthették. A Kádár-éra konszolidálódásával a tér egyre veszített kiemelt jelentőségéből, és a politikai szimbolika terepét a városrendezési koncepciókat nélkülöző ötletelés vette át. Terveztek ide Nemzeti Színházat, Forma1-s pályát, de ezek nem - jobban mondva: nem itt -  valósultak meg. Ma a hajdani szobor helyén az 56-s emlékmű áll, bár ennek is bizonytalan a jövője a tervezett Múzeumi Negyed miatt.

Honfoglalás a Vurstliban

Száll a turulmadár,  utat ver a szárnya...
Kacagányos Árpád zúg-robog utána.
Pósa Lajos: Magyarok bejövetele

A Feszty körkép épülete a Vurstliban

Gyakran felbukkan a fenti fotó, melyen a hajdani Vurstli egy részlete látszik. A körhinta jól felismerhető épülete mögött egy másik, zömök építmény, a rotunda, a Feszty körkép otthona. De mit keresett majd 40 évig a magyarok honfoglalását monumentális méretekben ábrázoló festmény a mutatványosok, fakírok,  csepűrágók között?  

Hogy ezt megérthessük, először a körkép műfaját kell körüljárnunk. Egy ír, bizonyos Barker szabadalmaztatta az eljárást a 18. század végén: lényege, hogy az emberi szem számára befoghatatlan 360 fokos perspektívából, a valósághoz meghökkentően hasonlító festészeti modorban ábrázoljon olyan tájakat, történelmi eseményeket, természeti jelenségeket, melyek a néző számára eddig egyszerű sík kép formájában voltak csak láthatók. 

Barker körképe

A körkép lényege a teljes illúzió, ezért megalkotásánál nem a művészi ábrázolásra, hanem a fényképszerű hűségre törekszik az alkotó. Az élmény fokozására megengedett a festmény és a látogató közé a képbe illő  tárgyakat elhelyezni, általában növényeket, tereptárgyakat, de nem ritkán alkalmaztak hanghatásokat, sőt akár illateffekteket is. A körképet egy speciális épülettípusban, a kör alakú rotundában állították ki. A csak mesterséges megvilágítással rendelkező térbe a látogató egy sötét folyosón áthaladva jut, és itt általában valamely magaslatról nézhet rá – körbeforogva – a képre. A körkép tehát átmenet a vásári képmutogatók és a mozgókép kezdetleges formái között. Mivel a képek bemutatására üzleti vállalkozások alakultak, a műveket belépti díj ellenében lehetett megnézni. Fontos volt tehát a magas nézőszám a bevétel kedvező alakulása miatt. Ezért szívesen települtek a körképmutogatók vásárokba, vurstlikba, nagy kiállításokra, ahol sok ember megfordult. 

A MAGYAROK BEJÖVETELE - FESZTY ÁRPÁD KÖRKÉPE

A Feszty-körkép hányattatásokkal teli története egy viharral, amolyan családi perpatvarral kezdődött.  Feszty Árpádot, a sikeres festőt párizsi útján szállta meg a nagy idea: a Nyugat-Európában már népszerű, Magyarországon még alig ismert panorámakép műfajában megfesti a bibliai özönvíz történetét. Ki is gondolta a kompozíciót mire hazaért, a nagy sötétlő fellegeket, a haragos-tarajos hullámokat a tengeren, ám felesége – Jókai Mór nevelt lánya, Róza, szintén festőművész -  nem volt elragadtatva az ötlettől.  Páal László intim tájképeit preferálta inkább, és meg volt győződve, hogy ilyen monumentális méretekben nem lehet igazán művészit alkotni. Az após – a kitűnő üzleti érzékkel is rendelkező Jókai Mór – viszont felkarolta az ötletet, és a közelgő Millenniumra való tekintettel  valami hazafias téma felé terelgette Fesztyt. Így született meg a gondolat: a festő, műépítész bátyjával, Gyulával Rt-t alapít, és megfesti a Magyarok bejövetele című körképet. 

A rotunda eredeti helyén, a mai Szépművészeti Múzeum telkén

1891-ben folyamodvánnyal éltek a Főváros Tanácsához, melyben külföldi példákon keresztül ecsetelték a panorámakép várható jótékony hatását az idegenforgalomra, a nemzeti érzületre és  Budapest világvárosi rangjának emelésére. A bemutatásra egy állandó, „ a környéknek is díszére szolgáló stylszerű” épületet kívántak emelni, az Andrássy út torkolatában, ott ahol ma a Szépművészeti Múzeum áll.  A szerződés a terület bérletére a Magyar Körkép Rt és Budapest városa között 1891-ben létrejött, ami után azonmód meg is kezdődött a hatalmas munka. Először a speciális, ablaktalan, kör alakú épületet, a rotundát húzták fel, majd miután Feszty elkészült a vázlatokkal, Belgiumból megrendelték a vásznat. Az épületen belül síneken guruló állványzatot építettek, a 120 méter hosszú 15 méter magas vásznat e mögé feszítették ki. Rossznyelvek szerint Jókai Róza, mikor meglátta a hatalmas felületet,  a döbbenettől  egyszerűen elájult. 

Feszty az állványzaton

Egy komplett festőbrigád fogott munkához, hogy éjjel-nappal dolgozva elkészüljenek a szerződéses határidőig: 1893 Szent István napjáig. A kép egyes részleteit specialisták festették, így az égboltot és a fő alakokat maga Feszty, a csatajeleneteket Vágó Pál,  a háttértájat Mednyánszky László, Ujváry Ignác, Spányi Béla és Olgyay Ferenc, a sebesült és halott alakokat pedig maga a hitves, Róza. A végül 20 fősre duzzadt művészkaláka sem bírta a tempót, pedig méretes kondérokban főtt a feketekávé, éjjelente pedig színész-zenészbarátok jöttek éberen tartani a lankadó ecseteket. Dankó Pista, a híres prímás még indulót is komponált a bemutatóra, de így is csúsztak fél évet. Közben a sajtó zajos érdeklődése nem csappant, hála a fáradhatatlan jó barátnak, a körkép marketingesének, Gárdonyi Gézának. A nyitónap, 1894. május 13-a igazi népünnepéllyé sikeredett.  Ott volt (majdnem) mindenki, aki számított: báró Fejérváry hadügyminiszter, Lukács Béla kereskedelmi miniszter,  Samassa József egri érsek, Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy alpolgármester,  Apponyi Albert… A Vasárnapi Újság elragadtatottan írt a kompozícióról kiemelve annak valósághűségét, mely különösen a látogató és a kép közé helyezett valódi földdomboknak, fatörzseknek, pázsitnak és az épp akkoriban leégett Ferenc József laktanyából származó üszkös fagerendáknak volt köszönhető. 

Üszkös fagerendák az illúzió fokozására

A lelkes kritikusok valószínűleg mit sem tudtak arról, hogy Feszty súlyos anyagi gondokkal küzd. A késedelmes teljesítés miatt az utolsó időben már saját zsebből fizette a művészeket. Képe még részt vett 1898-ban egy európai bemutatókörúton, de mire hazatért, a rotunda telkét a Főváros már visszavette, hogy ott építse fel Budapest új múzeumát. 

 Korabeli reklámplakát, a belépő 50 korona

1909-ben a Magyarok bejövetele új helyre, a barlangvasút, a céllövölde és a Royal Vio mozi tőszomszédságába kénytelen költözni, a Vurstliba. Így múlik el a világ dicsősége, tartja a mondás-és valóban. A Mutatványos téren aztán igazi kálvária kezdődik a Körkép Rt számára. Vészesen apadnak a bevételek, egyrészt a Vurstliba a szegények járnak, cselédlányok, szabadságos bakák, akik cseppnyi szabadidejükben a zajosabb mókákat keresik, másrészt ott az új rivális, a világot épp visszavonhatatlanul meghódító mozgókép. Ezenfelül az új épület is pocsék kivitelben készült, teteje szüntelenül beázik, az  olvadó hólé pedig bánatosan csurog a Vereckei hágót kémlelő Árpád vezérre. 1917 –re olyan lesújtó állapotba kerül a festmény, hogy restaurálni kell. De a pénz mindig hiányzik. Pedig a vállalkozást az igazgatóság igyekszik több lábra állítani.  A körkép épületének alagsorában egy könnyű, nyári színházat, -  a Jókai Színkört  - működtetik és ennek bevételeit is a körkép veszteségeinek lefaragására használják.  Mindhiába – a hajdan reményteljes üzlet gyors iramban halad a totális csőd felé.

Kegyelemdöfés az 1944 decemberében eltévedt gyújtóbomba. Az ostrom után A mai nap újságírója felkeresi a helyszínt, és így ír róla: „Vászondarabok lógnak le a mennyezetről, ezek jelzik, hogy itt tartógerendákon valaha Feszty Árpád alkotása függött. Hatalmas részek szitává lőve, szanaszét hevernek a helyiség homokján. Patkányok szaladgálnak rajta, rágják, ami még megmaradt.”

A táltost ábrázoló darab állapota a restaurálás előtt

A békeidő zökkenőkkel indult a kép számára: hiába rendeztek gyűjtést rögtön a háború után a festmény megmentésére, úgy tűnik a lakosság praktikusabb dolgokkal volt elfoglalva: a rotunda épületét spontán hasznosították a feketepiac szereplői: krumplit, hagymát árultak az épületben. Ezt elunván 1947 –ben a Főváros lebontatta. A megmaradt vásznat csíkokra darabolták, és előbb a Bazilika pincéjében, aztán egy tornateremben, majd a Műegyetem könyvtárában, végül a Nemzeti Galéria raktárában helyezték el. Az örökösök 1964-ben a magyar államnak ajándékozták. A restaurálás 74-ben elkezdődött, de az állandó pénzhiány miatt 20 évig húzódott, és csak 1995-ben került az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkba.

A vezérek - részlet a képből